A hódmezővásárhelyi önkormányzat az elmúlt hónapban több mint háromszáz névből álló listát hozott nyilvánosságra azok személyes adataival, akik magukat rászorulónak vallva segélyt igényeltek, azonban nem vették át vagy a felajánlott közcélú munkát visszautasították, s ezzel az önkormányzat szerint "ténylegesen rászorulókat szorítottak ki a támogatási rendszerből". Az országgyűlés adatvédelmi biztosa, jogvédő szervezetek és az ellenzék demokratikus része tiltakozott az állampolgárokat megalázó és az adatkezelési szabályokat semmibe vevő húzás ellen.

Lázár János Hódmezővásárhely polgármestere minden kritikát élesen visszautasított, sőt folyamatos normasértőknek, csalónak, tolvajnak nevezte városa polgárainak egy részét, bűnpártolással vádolta az ombudsmant. "Sajnálom, hogy az adatvédelmi ombudsman fordítva ül a lovon és azok pártján áll, akik folyamatosan megszegik a társadalmi normákat, a jogszabályokat, és azokat védi, akik átverik és meglopják a magyar adófizetőket." A neveket születési dátummal, lakcímmel tették fel a szégyenfalra, a város honlapjára, az ilyen közzétételek természete szerint: örök időkre. Ez a polgármester a kormányzó párt frakcióvezetője, a rendteremtés politikai élharcosa, erősen korlátos demokratikus elkötelezettséggel és lényegében minden jogállami értékkel szembeni érzéketlenséggel. Hogy mást ne mondjunk, tőle származik a magyar büntetőjog szégyenfoltja, a három csapásnak nevezett esztelenség importálása is. A Magyar Köztársaság jogrendje számára nagy tehertételt jelentő politikai kaszt reprezentánsa, egyelőre csak helyi szinten, felfedezett egy másik tengeren túli divatot, a megszégyenítő büntetést. A nem helyesen viselkedő segélyezettek személyes adatainak elmarasztaló felvezetéssel ("akik visszaéltek a város támogatásával") való nyilvános közlése ugyanis azokhoz a büntetésekhez hasonlít, amelyek szégyentábla viselésére kötelezik a bolti szarkát vagy az alkoholistát. Ilyen büntetések az Egyesült Államok néhány államában kiszabhatók, de erkölcsi és jogi megítélésük erősen vitatott.

Mivel itt a jelenkori magyar hatalomgyakorlás eszközeiről van szó, jellemző felfogásról, határozott irányról, amely minden bizonnyal vírusként terjed majd,  érdemes komolyan venni a megszégyenítés hatalomtechnikájával kapcsolatos problémákat.
 
A fájdalom okozása, a megszégyenítés, a megalázás a premodern büntetési rendszerek része volt. Az egyén méltóságának, szabadságainak és alapvető jogainak elismerése átalakította a bűn és a bűnözők kezelését, az állam monopolizálta a büntetéskiszabás lehetőségét, és a modern, civilizált büntetések elvileg nem fájdalmat okoznak, nem alázzák meg az elítéltet. Nincs testcsonkítás, verés, karóba húzás és nincs kaloda, szégyenpad, billog sem. Akkor sem, ha a következményeket nem mérlegelve vagy tévesen értékelve sokan szeretnék. Tudjuk persze, hogy a szabadság megvonása a gyakorlatban nem egyszerűen az egyén jogainak részleges felfüggesztése: a nem megfelelő börtönviszonyok miatt együtt jár megalázó, sőt fájdalomokozó következményekkel is. De ez anomália, nem kívánt következmény, orvosolandó hiba, civilizációs defektus. (Friss és remek olvasmány a nyomorról a Korunk júliusi száma!) A börtönök embertelen, megalázó valósága a jogállamok nyomorúsága, szégyene, mert a szabadságvesztés elvileg nem áll szemben az emberi méltósággal. A börtönlakók ugyanis jogosultságaik nagy részét megtartják, a szabadság megvonása nem jár az emberi minőség megvonásával, az emberhez méltó körülmények megtagadásával. A börtönbüntetés elvileg nem stigmatizál egy életre, mert az elrettentés és megtorlás olyan formája, amely elősegíti a társadalomba való visszailleszkedést. Fejlett jogállamok meg is tesznek mindent, hogy elérjék ezt az állapotot, a civilizációs folyamat azonban még messze nem fejeződött be, sőt időről-időre súlyos visszalépések is történnek, tipikusan a populista büntetőpolitika következtében.

A konzervatív társadalomfelfogás szerint azonban a megszégyenítés a társadalom bomlása, rendetlensége, a polgárok gátlásvesztése elleni hatékony ellenszer. A közösség alapvető értékei kerültek veszélybe, ezért a deviáns elemek, alkoholisták, szenvedélybetegek, sőt a segélyből élők megbélyegzése a közösség morális rendjének visszaállításához szükséges közösségi eszköz, amelyet az állam szervei is alkalmazhatnak e nemes cél érdekében. A büntető szankciónak expresszív, értékkifejező ereje van, a társadalom legfontosabb értékeit jeleníti meg, a megszégyenítés a közösség egyértelmű értékelése. Tehát a társadalom, a közösség érdekében, a közösségi normák megerősítése miatt szükséges a megalázó szégyentábla nyilvános hordása vagy a nem helyesen viselkedő polgárok személyes adatainak közlése.

A megszégyenítő büntetések divatja a konzervatív oldalon a szabadságelvonás valóságával szembeni liberális kritikák hatékony alternatívája is akar lenni. A börtön valóságos nyomora, kriminogén hatásai és a rövid tartamú szabadságelvonások káros következményei a helyreállító, kompenzáló, kárenyhítő eszközök intézményesítéséhez vezettek, amelyekben a károsult, áldozat is szerepet játszik, az elkövetőnek módja van a megbánásra, a jóvátételre, a rend helyreállítására és az elkövető közösségbe való visszailleszkedésére. Ez az a modern büntetési rendszereket jellemző új vonás, amely nem tetszik a jobboldalon. Mindezek a szankciók szerintük nem okoznak elég kényelmetlenséget a deviáns elemeknek, nincs visszatartó erejük, a közösség nem tudja kifejezni határozott rosszallását. Szemben a nyilvános megszégyenítéssel, amely erős, elrettentő és a közösséget hatékonyan védő eszköz. Hogy jobban értsük: egy kis kárt okozó bűnelkövető esetében a liberális felfogás a kár megtérítését, a károsult és az elkövető közötti béke helyreállítását, a rossz cselekedet megbánását lehetővé tevő kompenzációt, a konzervatív felfogás pedig a bezárást vagy az elkövetőnek az egész közösség előtti nyilvános megszégyenítését ajánlja.

A megalázó, megszégyenítő büntetésekkel szembeni alábbi ellenérveket Martha C. Nussbaum könyvéből kölcsönöztem. (Hiding from Humanity. Disgust, Shame and the Law, Princeton University Press, 2004) Először is a személy megalázását okozó nyilvános megszégyenítés teljesen szemben áll az emberi méltóság tiszteletére vonatkozó elvekkel, amelyek a szabadságelvű alkotmányosság egyik legfontosabb pillérét képezik. Szemben a klasszikus büntetési formákkal, amelyek nem a személyiség egészét degradálják, hanem a személy által elkövetett normasértést ítélik el, a megszégyenítés a kipécézett személyiségvonást, a személy egészét bélyegzi meg. A személyiség ilyen lefokozásának hosszú távú következményei lehetnek, az önbecsülés visszaépülése, regenerálódása nehézkes folyamat. A deviánsként való megbélyegzés mindig a normális többség normaszegőkkel szembeni határhúzó kísérlete, a társadalom hierarchikus kettéválasztásának, a normálisokra és normaszegőkre osztásának eszköze. És mint ilyen, soha nem független a társadalom egyenlőtlenségi viszonyaitól. Megbélyegzés, kirekesztés, megalázás, kategorizálás a társadalmi lét állandó elemei, probléma azzal van, ha az állam közhatalmi eszközeit veszi igénybe ilyen célok szolgálatában. A jogállami közhatalmi működés ugyanis az emberi méltóság és egyenlőség elveire épül. Ezért még a legkeményebb büntetések sem mossák össze a tettet a személyiséggel. A tett elítélése összeegyeztethető a személyiség tiszteletével, integritásának megőrzésével és az egyén társadalomba visszaillesztésének szándékával. A jóvátétel, megbocsátás, közvetítés, helyreállítás típusú szankciók pedig ezt a folyamatot igyekeznek felgyorsítani azzal, hogy lehetővé teszik a közösség vagy a károsult tagjai számára végzett jó cselekedetet.

Másodszor a megszégyenítő büntetés egyfajta népi igazságszolgáltatás, amelyhez jogállam nem adhatja az intézményeit. A nyilvános megszégyenítés a közösséget hatalmazza fel a büntetésre, mintegy "privatizálja" a szankcionálást, amely semmi esetre sem lehetséges a semleges, pártatlan és objektív igazság megőrzése mellett. A megbélyegzés csoportképző mechanizmusához az állam nem adhat eszközöket.

Harmadszor az ilyen büntetések bizonytalan alapokon állnak, gyakran olyanokat is érintenek, akik ártatlanok vagy sokkal kevésbé káros magatartást tanusítanak, mint akiket semmilyen szankció nem ér el. Könnyen terjed át hatása olyanokra, akiket a többség egyszerűen károsnak vél, teljesen függetlenül a tényleges cselekedetektől. A segélyekkel visszaélőket megbélyegző nyilvános megszégyenítés hazai listája is tartalmazott téves adatokat és alkalmas arra, hogy általában a segélyezettekkel szembeni előítéleteket, ellenséges érzelmeket fokozza. Mi különbözteti meg a kiutalt segélyt veszni hagyó rászorultat a költségtérítésekből élő köztisztviselőtől? Az, hogy utóbbiak kezében vannak a hatalmi eszközök, amelyekkel meghatározhatják, hogy mi helyes és mi nem, mi számít normális, elfogadható magatartásnak, még ha nagyságrendekkel nagyobb kárt is okoznak a közösségnek.

Negyedszer a megszégyenített ember a közösségtől még inkább elidegenedik, a közösség és annak normái ellenségessé válnak. A kivetettek identitása a deviáns csoportokéval válik azonossá. Kriminológiai közhely, hogy a stigmatizáció növeli a normasértés valószínűségét.

Ötödször a megszégyenítés hajlamos olyanokat is súlytani, akiket egyébként semmilyen büntető jellegű szankció nem érne. A kiutalt segélyt fel nem vevőt vagy a segéllyel másként visszaélőt adminisztratív úton ki lehet zárni e jogosultságból. A nyilvános megszégyenítés az állam büntető hatalmának kiterjesztését szolgálja, a társadalom feletti totális kontroll felé vezető út egyik állomása.

Tehát a megszégyenítő büntetések valóban erőteljes expresszív hatással rendelkeznek, de az, amit ki akarnak fejezni nem egyeztethető össze az emberi méltósággal és  egyenlőséggel. Nem a személyek egyenlőségét és szabadságát, hanem bizonyos személyek, társadalmi csoportok degradálását és a társadalmi hierarchiát erősítik. A Fidesz frakcióvezetőjének városában a kormányzó párt társadalom- és hatalomfelfogásának tipikus eszköze jelent meg, amely teljesen kompatibilis a jobboldali kormányzat szándékaival és értékrendszerével és nem egyeztethető össze az alkotmányos értékekkel.

Van azonban a szégyennek (nem a megszégyenítésnek!) pozitív, a modern büntetési rendszereket reformáló jelentése is. John Braithwaite e gondolatnak legismertebb forrása; szerinte a szégyen, helyes értelemben, az elkövető szembesülését teszi lehetővé tette következményeivel és lehetőséget ad a jóvátételre, a közösségbe való reintegrációra, amely általában az áldozat közreműködésével történik. Így olyan cselekedetekre, amelyeknek nincs károsultja, nem is megfelelő válasz. A cél ugyanis nem a megtorlás, hanem a helyreállítás. Ez alapvetően nem konzervatív vagy kommunitariánus, hanem republikánus eszme: egyaránt fontos számára az erős közösség és az erős individuum. Az egyén alapvető jogai a megszégyenítő büntetések kiterjesztett használatának útjában állnak. A jobboldali hatalomgyakorlás útjában azonban semmi sem áll, akadálytalanul alakítják át a közéletet, a maguk primitív arculatára.

Forrás: Galamus-csoport (Link a cikkhez itt.)
Kép: The Three Stooges of Old China – flickr/Okinawa Soba