Joan van Blerk
Egy esős hétfő volt. Egyedül voltam a házban, a számítógépnél dolgoztam, amikor hirtelen két embert láttam közeledni, majd lefogták a kezeimet. Késeik és lőfegyvereik voltak, tehát nyugodtnak kellett maradnom. Lekötözték a kezemet, majd felforgatták a lakást és minden értéket elvittek. Collin a gyűrűt akarta az ujjamról, és amikor nem tudtam leszedni azt kiáltotta: „Akkor levágom az ujjadat!”. Halálra rémültem, és olyan erővel rántottam le a gyűrűt, hogy leszedte a bőrt az ujjamról.

Másfél órával azután nyomtam csak meg a pánikgombot, hogy elmentek. A rákövetkező hetek során teljes idegroncs voltam. Rettegtem egyedül lenni, és gyűlöltem ezeket az embereket. Meg voltam győződve róla, hogy Collin egy senkiházi söpredék. Nem is tudtam, hogy ennyi gyűlölet lehet egy emberben.
Aztán egy évvel később teljesen összeomlott a világom, amikor a fiunkat, Michaelt, a házunk előtt ölték meg. Arcon lőtték miközben egy kirándulásra készülve az autóba szállt be. Gertet, akivel utazni készült, szintén meglőtték és súlyosan megsebesítették. Miközben a halott fiamat öleltem az autóban, a mentősök Gertet próbálták életben tartani, a gondolataim azon jártak, vajon meg fogja-e tudni valaha köszönni ezt nekik

Elvesztettem a gyermekemet, és a férjem lebénult, és nem tudott beszélni. Ha nem ápoltam volna Gertet a rákövetkező években, teljesen feladtam volna, de olyan komoly fejlődést értünk el beszédterápiával és reikivel, hogy maradt bennem egy szemernyi remény.

Aztán egy nap, Elza a Khulisaból kopogott az ajtómon és fogvatartottakról kezdett beszélni. Nem érdekelt a dolog, amíg meg nem említette, hogy Collin, a fiú, aki 1997-ben kirabolt, úgy érzi, nem tudja folytatni az életét amíg meg nem bocsátok neki. Beleegyeztem, hogy találkozok vele. Az emberek úgy gondolkodnak erről, hogy aki egyszer bűnöző, örökre az marad, de úgy gondolom, hogy ha az áldozatok megbocsátanak az elkövetőknek, akkor a közösségnek is meg kéne.

2003 februárjában találkoztunk először, egy emberekkel telki teremben, egy rendezvényen a Leeuwkorp Börtönben. Egy nyilvános bocsánatkérés volt négy elkövetőtől az áldozataik felé. Nagyon ideges voltam, de amikor találkoztunk, ott állt előttem ez a kedves fiatalember, akinek semmi köze nem volt ahhoz az emberhez, aki betört hozzám. Két külön ember voltak számomra, és azóta is két külön emberként kezelem őket. Collin elmondta, hogy nagyon sajnálja a történteket, és én azt mondtam neki, hogy megbocsátok. Aztán adott nekem egy gyönyörű rózsacsokrot. Mondtam neki, hogy ha a környéken jár, ugorjon be hozzánk egy csésze teára. Legnagyobb meglepetésemre egy vasárnap délután eljött, és a tanulmányairól mesélt. Most rendben vannak köztünk a dolgok.

Együtt járunk börtönökbe, ahol a megbocsátásról és a resztoratív igazságszolgáltatásról beszélünk. Kezdetben ez a Collinnak szóló segítségnek tűnt – nem gondoltam, hogy rajtam tud segíteni. Tévedtem. Amióta Michael meghalt, most először vagyok nyugodt. Először érzem úgy, hogy rendben mennek a dolgok. Mindig feldühödtem amikor a rablásra gondoltam, ez sincs már. Amikor tényleg megbocsátasz valakinek, a harag, amiről azt hitted, már soha nem múlik el, egyszercsak eltűnik. Ami történt, megtörtént. De vannak dolgok amiket nem lehet megbocsátani. Ilyen Michael megölése is. Ha az ő gyilkosával találkoznék, neki nem tudnék megbocsátani.

Collin Ketshabile
Sowetóban nevelkedtem, az alkoholista apám folyamatosan megvert. Nagyon szegények voltunk, és legidősebb testvérként az én dolgom volt a pénzszerzés. Így, mint barátaim többsége, Johannesburgba jártam, házakba betörni. Semmi kifogásom nem volt a fehérekkel szemben, egyszerűen pénzre volt szükségem.
Héfő volt amikor a van Blerk házba betörtünk. Egy barátommal voltam, és azt hittük senki nincs otthon. Mikor megláttuk Joant, megijedtünk, és a kezét lekötözve, felvittük az emeletre. Felforgattuk a házat, vittünk mindent ami értékes volt, és futottunk.

Elfogtak, és hét év börtönre ítéltek. Tudtam, hogy meg akarok változni, de nem tudtam hogyan. Aztán a börtönben kapcsolatba kerültem a Khulisával, és személyiségfejlesztő munkába kezdtem, megvizsgáltam a tetteim következményeit. Hamarosan én lettem az egészségügyi program vezetője, majd négy év nyolc hónap után szabadultam. A Khulisa beválasztott a reintegrációs programjába, melynek keretében volt elkövetőknek tartottak személyiségfejlesztő tréningeket. Ekkorra már változtattam a viselkedésemen, és megtudtam, hogy létezik a resztoratív igazságszolgáltatás. Találkoznom kellett az áldozatommal, hogy megmutassam neki, mennyit változtam.

A találkozó napján rettegtem, mert nem tudtam Joan hogyan fog reagálni ha meglát. Mikor találkoztunk, elmagyaráztam neki, hogy nem tudtam mit teszek a bűncselekmény idején. Azt mondta megérti, és megbocsát. Nem számítottam rá, hogy ilyen könnyen megbocsát majd.

Az élet még mindig nehéz. Sowetoban élek ahol sokan bűnözőként élnek, de legalább az idősebb lakosok tisztelnek, és elismerik a  munkát amit a Khulisában folytatok. Semmi nem tud az utamba állni most, hogy Joan megbocsátott nekem. Ezt semmi és senki nem veheti el tőlem.

A Khulisa honlapja itt érhető el.

A történetet és a hozzá kapcsolódó képeket a „The Forgiveness Project” engedélyével használjuk oldalunkon. A szerzői jogok tulajdonosa úgy a történet, mint a képek esetében, a „The Forgiveness Project”.

A „The Forgiveness Project egy Egyesült Királyságbeli jótékonysági szervezet, melynek célja, hogy valódi emberi történeteken keresztül mutassa be a megbocsátást, a kibékülést, a konfliktusmgoldást. Elsősorban börtönökben, iskolákban, hitközösségekben dolgoznak, de elérhetőek bármilyen csoport számára, amelynek tagjai a megbocsátást keresik, akár annak tág, politikai értelmében, akár csak a saját életükön belül.