A 80-as években elítéltek kettős emberölésért. A részletekbe nem mennék bele az érintettek védelmében. Annyit azonban elmondhatok, hogy akkoriban életem legsötétebb korszakát élte. Elveszni látszott minden, amit fontosnak tartottam az életben. A végzetes éjszaka előtt egy maroknyi gyógyszer és egy üveg whisky elfogyasztása után feküdtem le. Nem számítottam rá, hogy felébredek. Amikor 12 óra múlva felébredtem, a gondolataim zavarosak voltak a gyógyszerektől. Minden emberi érzés eltűnt belőlem.
A büntetés első felét a Wormwoos Scrubs börtön D szárnyában töltöttem: kemény, kegyetlen hely, csupa életfogytigossal. Aztán hallottam a HMP Grendonról, egy terápiás börtönről. Tudtam, hogy ha még valaha kezdeni akarok valamit az életemmel, oda kell jutnom. 1990-ben sikerült átjutnom a Grendonba. A terápia megismertetett magammal. Ahogy apránként raktam össze az életem, úgy kezdtem felfogni a súlyosságát a tettemnek. Először az életemben eljutott hozzám, hogy az, amit tettem mennyire megmérgezi a gyermekeim életét is.
Gondjaim voltak a megbocsátással mint olyannal. Kezdetben mások megbocsátását kerestem, de a Grendonban rájöttem, hogy magamnak nem tudtam megbocsátani. Beszéltem az igazgatóval. Jó srác, jókat vitatkoztunk. A beszélgetéseink során egyszer a falnak szorított és rámordított: „Ki a francnak képzeled magad? Ha Isten meg tud neked bocsátani, te miért nem tudsz megbocsátani magadnak? Azt hiszed talán, hogy jobb vagy Istennél?”
Még mindig gondjaim vannak a megbocsátással, de azóta könnyebben viselem el annak a gondolatát, hogy mit tettem. Nem érdemlek megbocsátást, de ha nem sikerül elérned egy pontra ahol nagyjából rendben vagy magaddal, sosem tudsz meggyógyulni, és továbblépni.
A Grendonban részt vettem a Kilroy programban. Egy pár mellett ültem, akik a gyermeküket vesztették el egy erőszakos, megoldatlan gyilkosság következtében. Az én sztorimmal kezdődött a program, majd a kamera a párra váltott. Felém fordultak, és láttam a szemükben, hogy úgy gondolják, én voltam az elkövető. Eléggé randán nézett ki a helyzet: láthatóan lincshangulatba kerültek.
Végül mindennek ellenére ebből a találkozóból alakult ki végül a legfontosabb baráti kapcsolat. Amint a kamerák leálltak, összeborultunk mindhárman és sírtunk. Később írtak nekem a börtönbe, egész addig míg eljött a szabadlábra helyezésem napja. Gondolom, élőben túl sok lett volna nekik a kapcsolat, de eddigre mindhárman gyógyultabbak voltunk valamivel. Én mindenesetre fontos élményként éltem meg, hogy megtudtam mit éreznek az áldozatok családtagjai.
A Grendon lehetővé tette, hogy hátrahagyjam a múltam, és jobb emberré váljak. Bár a rehabilitáció és egy támogató munkahely szerzése nem kevés kihívás, a hozzáállásom negatívról pozitívra váltott-és ezt az áldozataimnak köszönhetem. Nemrég, miközben a dolgaimat pakolgattam, visszaköszönt a múltam. Az egyik dobozban megtaláltam a kedvenc csizmámat. Ez a csizma olyan, mint az életem – gyógyulás után, egy új kezdet előtt áll
[Sajnos ennek a történetnek valójában szomorú a vége. Két nappal azután, hogy David elmondta nekünk a történetét, visszaesett, újra ölt, majd felakasztotta magát. A „The Forgiveness Project” megfontolta a lehetőséget, hogy eltávolítsuk ezt a történetet az oldalról, de végül úgy döntöttünk, fent hagyjuk. Zord emlékeztető ez arra a tényre, hogy nem mindenkinek sikerül.]
A történetet és a hozzá kapcsolódó képeket a „The Forgiveness Project” engedélyével használjuk oldalunkon. A szerzői jogok tulajdonosa úgy a történet, mint a képek esetében, a „The Forgiveness Project”.
A „The Forgiveness Project egy Egyesült Királyságbeli jótékonysági szervezet, melynek célja, hogy valódi emberi történeteken keresztül mutassa be a megbocsátást, a kibékülést, a konfliktusmgoldást. Elsősorban börtönökben, iskolákban, hitközösségekben dolgoznak, de elérhetőek bármilyen csoport számára, amelynek tagjai a megbocsátást keresik, akár annak tág, politikai értelmében, akár csak a saját életükön belül.
Nincsenek üzenetek