A betörés előtt boldog voltam, egészséges, és elégedett. A férjem, Paul és jómagam is imádtuk a munkánkat, a gyermekeink, Oliver és Jessica az álmaikat követhették. A betörés után mindez eltűnt, nem éreztem biztonságban magam otthon többet. Mérges voltam, hogy a betörő azt képzelte, elvihet dolgokat amik neki semmit nem jelentenek, pusztán haszonszerzési célból. „Miért én?” kérdezgettem magam „Miért az én családom és otthonom?”

Hetekkel később észrevettük, hogy a laptopon és az ékszereken kívül más tárgyak és fotók is hiányoznak. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy az emlékeinket nem tudják elvenni. A frusztrációnk és a bosszúvágyunk csitult kissé amikor karácsony táján telefonáltak a rendőrségről, és elmondták, hogy elfogták az elkövetőt és öt év börtönre ítélték.

Azt mondták, hogy a rendőrségnek volt pár felderítetlen betöréses ügye, így amikor elfogták a betörőt, körbevezették ezeken a helyeken, hátha bevall valamit. Amikor a mi házunk előtt haladtak el, bevallotta a betörést. Azt kérte a rendőröktől, mondják meg nekünk, hogy nem akart nekünk rosszat, és kellemes karácsonyt kíván. Azt gondoltuk: „Még van pofája!”

Amikor Jesicának elmondtuk, hogy elkapták a betörőt, az első reakciója az volt, hogy sajnálta, és elgondolkodott vajon miféle élete lehet szegénynek. Rámutatott, hogy nem ismerjük sem őt, sem a hátterét, így aztán nem is ítélkezhetünk felette. Mi emlékeztettük, hogy értékes tárgyakat lopott el, lágyszívűnek neveztük Jessicát, és elmondtuk, mi mit tennénk az elkövetővel. Ennek ellenére nagy hatással volt ránk amit mondott.

Hét hónappal később Jessica meghalt egy autóbalesetben. Attól a pillanattól kezdve még jobban gyűlöltem azt, aki azokat az értékes dolgokat elvette tőlünk.

Egy héttel a temetés után megkeresett minket a rendőrség, hogy segítsünk nekik a resztoratív jellegű munkájukban. A tiszt, aki megkeresett minket nem tudta, min mentünk éppen keresztül, és mondta is, hogy ha tudta volna, természetesen nem zavar. De örültünk, hogy megtette, mert ami ezután jött, nagyon sokat segített.

Megkérdeztek minket, hogy hajlandó-e egyikünk találkozni a betörővel egy resztoratív konferencián a Preston Börtönben. Bár fizikailag és érzelmileg is gyengének éreztem magam, beleegyeztem. Eszünkbe jutott, mit mondott Jessica az ügyről, és tudtuk, azt szerette volna, ha elmegyünk a találkozóra.
A börtönbe érkezve mindenféle rengeteg érzelmet éreztem egyszerre, és azon gondolkodtam, hogyan dolgozom majd fel a találkozót ezzel a szörnyeteggel, akit majdnem elkezdtem utálni. Nem tudtam, mire számítsak.

A betörő, Ian bocsánatkérésekkel kezdte. De nem volt szemkontaktus, és nagyon frusztrálva éreztem magam. Az egész nem tartott sehova. Az okokra voltam kíváncsi. Elmondtam neki, hogy mit okozott a családunknak, mit okozott személyesen nekem, mit tett az otthonunkkal. Felmérgesedtem. Az mondtam: „Nézz a szemembe! Nézz a szemembe!” Ettől megváltozott minden. Egyszercsak felnézett, és elkezdtünk tényleg beszélgetni.

Azt mondta, nem engedhette meg magának, hogy érzelmei legyenek, mert akkor nem tudta volna folytatni amit csinál. ’Amíg semleges maradok, képes vagyok rá!” mondta. Elkezdtünk a családjainkról beszélgetni. Amikor elmondta, hogy 38 fontért adta el a laptopot, elmeséltem neki, hogy Jessica meghalt, és egyébként ő kész volt neki megbocsátani. Elmondtam neki, hogy ezért vagyok ott. Ő csak hallgatott, de később a beszélgetés során elmondta, hogy egy kicsit képes átérezni a veszteségem. Elmesélte, hogy a fia 14 évesen öngyilkos lett egy javítóintézetben. Két órán át beszélgettünk.

Amikor eljöttem a börtönből, éreztem, hogy megváltoztam. Újra tudtam lélegezni. Biztonságban éreztem magam, megértetem, hogy ez az ember sem egy szörnyeteg. A negyvenes évei közepén járt, felnőtt gyermekei voltak, és egy anyja, aki néha meglátogatta.

Azóta egyszer találkoztunk, szintén a börtönben. Amikor bejött a szobába, láttam, hogy új ember lett belőle. Felszedett pár kilót, kihúzta magát, és jól nézett ki. Sokkolt a dolog. Odamentem hozzá, megöleltük egymást, és ő csak úgy sugárzott. A szemei csillogtak, és nyoma sem volt a zavart fejrázásnak, könnyedén beszélt. Beszélt az egész resztoratív folyamatról, hogy mennyire legondolkodtattam, hogy újra elkezdett érezni. Azt mondta: „Nézze, tudom, hogy klisésen hangzik, de ígérem, ha kijutok innen, nem fogok visszaesni soha többet.”

A megbocsátás egy gyógyulási folyamat számomra, de sok múlik a megértésen és a kommunikáción. Ilyen egyszerű. A harag és a bosszúvágy csak megbetegít. Magadat kínzod. Csak rosszabb lesz tőle.

Azt hiszem, mindezt Jessica elvesztése váltotta ki belőlem. De úgy is érzem, hogy nem vesztettem el, mert olyan dolgok megtételére sarkall, amelyeket magam soha nem tettem volna meg. Most a rendőrséggel dolgozom egy áldozatsegítő rendszer felépítésén. Nagyon izgalmas és érdekes. A fiam azt mondja, hogy bár Jessica nincs velünk, még mindig itt van körülöttünk. Nem tudom, miről szól ez az élet, de azt mondogatom magamnak, hogy oka kellett, hogy legyen egy ilyen kedves ember elvesztésének. Látom az utat amelyet végig kell járnom.

http://www.why-me.org/

A történetet és a hozzá kapcsolódó képeket a „The Forgiveness Project” engedélyével használjuk oldalunkon. A szerzői jogok tulajdonosa úgy a történet, mint a képek esetében, a „The Forgiveness Project”.

A „The Forgiveness Project egy Egyesült Királyságbeli jótékonysági szervezet, melynek célja, hogy valódi emberi történeteken keresztül mutassa be a megbocsátást, a kibékülést, a konfliktusmegoldást. Elsősorban börtönökben, iskolákban, hitközösségekben dolgoznak, de elérhetőek bármilyen csoport számára, amelynek tagjai a megbocsátást keresik, akár annak tág, politikai értelmében, akár csak a saját életükön belül.