2002 májusában a barátnőm és én Walthamstowban éltünk egy földszinti lakásban. Nagyjából másfél éve éltünk ott. Kellemes lakás volt, és kezdetben minden rendben ment. Aztán egy nap hívást kaptam a munkahelyemen az egyik szomszédtól, azt mondta betörtek hozzánk, és kiraboltak minket.

Elvitték a tévét, és egyéb, kisebb dolgokat, de semmi olyat, ami érzelmi értékkel bírt. Kaptunk a rendőrségtől egy ügyszámot, ezen kívül nem sok minden más történt. Az ujjlenyomatok nem egyeztek meg egyetlen, általuk ismerttel sem.
Nem, sokkal később a felettünk lakó hallotta, hogy valaki mozgolódik a kertben. Rákiáltott, mire az illető elszaladt. De egy este, amíg távol voltunk, ismét bejutott, ezúttal az elülső ablakon át. Ezúttal cigarettahamut is hagyott az egyik szekrényükön, ami különösen zavart.

Eléggé letört, hogy úgy éreztem, nem tudom megvédeni az otthonomat, és nem tudom, ki tette ezt. Minden alkalommal idegesen jöttem haza, félve, hogy mit találok. Több szomszédunknál is kíséreltek meg betörést.

Nagyjából egy hónappal később hívást kaptunk a rendőrségtől, hogy elfogtak valakit. Egy elhagyott furgont találtak az A11-es mellett és az ujjlenyomatok megegyeztek a nálunk találtakkal. Ezután hívott fel Kim Smith, egy resztoratív eljárásokkal foglalkozó tiszt. Megkérdezte, hogy Katy és én hajlandóak lennénk-e részt venni egy resztoratív konferencián.

Miután a betörőt elfogták, megkönnyebbültem. A telefonhívásig nem is tudtam mennyire. Tehetetlennek éreztük magunkat azelőtt-elvégre fényes nappal betörni valaki lakásába nem éppen visszafogott bűncselekmény.

A resztoratív konferencia a Pentonville Börtönben volt. Ez a viktoriánus épület egy igazi labirintus érzetét keltette.

A főbejáraton át érkeztünk, majd egy emeleti szobába mentünk. Billy, az elkövető utánunk érkezett, félénknek tűnt. Azt hittem valamiféle megvilágosodásom lesz, amikor meglátom, de nem, csak egy „Szóval ő az.” Suhant át az agyamon. Ő is csak egy ember volt. Kerülte a szemkontaktust. Az anyja, a húga a barátnője, és börtönőrök kísérték.

Azzal kezdtük, hogy elmondtuk mit éreztünk az eset előtt és után. Billy csak bólogatott, jelezve, hogy „Igen, ez így volt.” Kiderült, hogy több lakást is feltört a környéken.

Billy nem volt arrogáns, de valami védelmi jellegű csibészség érződött rajta. Nagyon tárgyilagos volt a tekintetben, hogy mit és miért tett. Azért lopott, hogy drogot vehessen magának, mert az előző börtönbüntetése alatt rászokott-ez egy olyan ördögi kör, ami elgondolkodtatja az embert. Nagyon fiatal volt, és éreztem, hogy sebezhető.

Az emberek, akik elkísérték, meghatódtak - különösen a húga akit nagyon megrázott amit meséltünk, hogy el akartunk költözni, hogy nem mertünk kimenni az utcára. A konferencia közepe táján Katy nekiállt részletesebben kifejteni az érzéseit. Könnyezett közben. Megfogtam a kezét, és Kim letörölt egy könnycseppet az arcáról. Azt hiszem ez volt a váltópont Billynél is , mert innen személyessé vált a találkozó.

Billy viselkedése megváltozott. Már nem volt ismerős terepen, már nem magáról és a saját érzéseiről beszélt. A téma ránk terelődött, a csibészség szinte eltűnt, sokat ingatta a fejét. Az hiszem először szembesült azzal, hogy amit tesz, hatással van másokra, és úgy érezte, mindenkit cserbenhagyott.

Kim megkérdezte, hogyan tehetné jóvá Billy a történteket. Drogelvonót javasoltunk, és azt, hogy Billy maradjon kapcsolatban velünk.

Ahogy elhagytuk a börtönt, rájöttem, megváltozott bennem valami. Áldozati helyzetből oda jutottam, hogy képes vagyok Billy szemszögéből is nézni a dolgokat. Helyreállt egyfajta egyensúly. Ő teázott egyet egyszerű emberekkel, majd az őrök visszavezették a cellájába, míg mi kiléptünk a napfényre, és elmentünk kávézni. Felemelő érzés volt, de sajnáltam is.

Az emberek mindig azt követelik, hogy a bűnözőket zárják be, és dobják el a kulcsot, bosszúra éhesek. Megértem ezt is, de tudom, hogy ez egy ördögi kör, hiszen a börtön valójában csak ront a dolgokon, nem a legjobb befolyással van az emberre. A resztoratív igazságszolgáltatás meg tudja törni ezt a kört, és ez nagyon fontos.

Azóta nem láttam Billyt, de érdekelne mi történt vele. A tinédzser évei végén, a húszas évei elején járt – nagyon fiatal volt. Remélem jól megy majd a sora.

http://www.why-me.org/

A történetet és a hozzá kapcsolódó képeket a „The Forgiveness Project” engedélyével használjuk oldalunkon. A szerzői jogok tulajdonosa úgy a történet, mint a képek esetében, a „The Forgiveness Project”.

A „The Forgiveness Project egy Egyesült Királyságbeli jótékonysági szervezet, melynek célja, hogy valódi emberi történeteken keresztül mutassa be a megbocsátást, a kibékülést, a konfliktusmgoldást. Elsősorban börtönökben, iskolákban, hitközösségekben dolgoznak, de elérhetőek bármilyen csoport számára, amelynek tagjai a megbocsátást keresik, akár annak tág, politikai értelmében, akár csak a saját életükön belül.