Peter
Emlékszem egy verekedésre két rivális banda között, még 10 éves koromból. Hoxton az Essex Road ellen. A nagyobb srácok mind felszerelkeztek, és ott voltam én, a kisgyerek, és én is részese akartam lenni. Kaptam egy nagy ásót, és majdnem agyonütöttem vele valakit. Egy másik srác rám nézett és azt mondta: „ezt nézzétek! Egy napon vezér lesz belőle! Teljesen meg van zakkanva!” Akkor úgy döntöttem, hogy zakkantnak lenni menő.

10 évesen kezdtem drogozni, 14 évesen próbáltam ki a heroint, és hamarosan az összes elképzelhető bűncselekményt elkövettem az emberölés és a szexbűntettek kivételével. Egy nagyon sikeres, sztárok társaságába járó bűnözőből egy félelemben élő drogfüggő roncs lettem. Én ezt úgy hívom, hogy „Park Laneről a közparkba” szindróma.

2002. március 6-án Kelet-Londonban ébredtem. Egy emberi ürülékkel félig telt kád, mindenféle drogos-kellékek, és vérfröcskölte fal volt csak körülöttem. Megittam az utolsó fél doboz sörömet mielőtt nekiálltam róni az utcákat. Ragadozó voltam. Kelet-Londonból Észak-Londonba gyalogoltam, ahol egy tiszta, kellemes téren betörtem egy házba. Amikor beléptem a hálószobába, az jutott eszembe, hogy át kéne öltöznöm, mert bűzlök. Feltéptem az ajtót, megláttam egy pár nagyon szép, minőségi cipőt. Arra gondoltam: „Atyaég, az arc, akié ez a cipő tutira óriási”! Ebben a pillanatban egy hangot hallottam a hátam mögül, amint azt kérdi: „Mit csinál a házamban?” Felnéztem, és ott volt Will. Verekedtünk, és jópár lépcsőn leestünk, mielőtt kimanőverezett velem az utcára, ahol a rendőrök letartóztattak.

Amikor beleegyeztem, hogy egy resztoratív program keretein belül találkozzak Willel, csak egy részem akart bocsánatot kérni tőle. Ha őszinte akarok lenni , leginkább csak ki akartam jutni a cellából. A konferencián leültem, és elkezdtem ecsetelni szomorú kis életemet, amíg egyszercsak azt mondtam „Will, amikor találkoztunk…” itt kiakadt „Nem valami koktélbárban találkoztunk! Épp kiraboltad a házamat!” mondta. Aztán elkezdte sorolni az érzéseit. Soha nem gondoltam volna, hogy a betörés ilyen szomorúvá, mérgessé, depresszióssá, kívülállóvá és bűntudatossá tudja tenni az embert – igen, bűntudatom van azért, amit tettem!

Hirtelen osztoztam a fájdalmában. Mintha átadta volna nekem és azt mondta volna: „Tessék, ha már úgyis itt vagy, osztozzunk rajta”. Miután ez megtörtént éreztem, hogy semmi szín alatt nem tenném meg újra azt, amivel neki, és előtte ezreknek ilyen fájdalmat okoztam.

Amikor a facilitátor megkérdezte Willt, hogy mit szeretne, mi történjen velem, biztos voltam, hogy az mondja majd: „zárják be, és dobjátok el a kulcsot!”…de nem tette. Azt mondta, szeretné, ha elvégeznék valami iskolát, legyőzném a drog- és alkoholproblémámat, és munkát találnék. Ez sokkolt. Az élet manapság már szép. Van egy szép feleségem, gyönyörű gyermekeim, egy csodás otthonom. Mindenem megvan, ami kell. Egész életemben a rossz utat választottam, de aznap, amikor Willel találkoztam azon a konferencián, végre jó útra tértem.

Will
A dolog amit igyekszem jelentéktelennek feltüntetni az tulajdonképpen egy sértés. Valaki belép a házadba, pedig nem hívtad. Kicsit olyan ez mint a nemi erőszak. Aztán az ember elmegy erre a konferenciára ezután a szörnyű esemény után, és azt sem tudja mire számítson. Csak azt tudja, hogy szemtől szembe fog ülni azzal, aki elkövette a rablást. Ahogy ott ültem, és Peter mondta a maga kis hantáját, ideges lettem és unatkoztam egyszerre. Egyszerűen kikapcsoltam, azt mondogattam magamnak: „Mi a francot csinálok itt? Ez tiszta időpocsékolás!”. Aztán Peter kimondta azokat a szavakat „amikor először találkoztunk…” és hirtelen már nem unatkoztam. Ideges voltam, elmondtam neki, mit érzek, az egész csak úgy ömlött belőlem. Elmondtam neki, hogy elvette tőlem az egyetlen dolgot amiben hittem, azt, hogy meg tudom védeni a családom és az otthonom a fajtájától. Bűnbánónak tűnt-e? Az ember úgy nézett ki, mint akit kiütöttek, az alsó ajka majdnem remegett is.

A találkozó végeztével teát és süteményt kaptunk. Emberek voltunk, akiket falhoz szorítottak, de szépen lassan leültünk az asztalhoz, és beszélni kezdtünk a dologról. Azok, akik nem beszélnek -vagyis az áldozatok többsége- csak meghosszabbítják és növelik a saját fájdalmukat.

Hat évvel később már látom, nem csak Peterről szólt a dolog. Rám is nagy hatással volt a találkozó. Nincs közvetlen kapcsolatban a megbocsátással, és mégis. A megbocsátás talán egyféle melléktermék. Ez egy mindkét irányba ható folyamat. Nem a falhoz beszél az ember, hanem egy másik emberhez. Csak párbeszéddel juthatsz előrébb. Hanem beszéltek, vége. Szerencsére Peter és én a mai napig beszélünk. Nagyszerű ember, okos, kiváló humora van, és örülök hogy a barátomnak mondhatom.

www.why-me.org/

A történetet és a hozzá kapcsolódó képeket a „The Forgiveness Project” engedélyével használjuk oldalunkon. A szerzői jogok tulajdonosa úgy a történet, mint a képek esetében, a „The Forgiveness Project”.

A „The Forgiveness Project egy Egyesült Királyságbeli jótékonysági szervezet, melynek célja, hogy valódi emberi történeteken keresztül mutassa be a megbocsátást, a kibékülést, a konfliktusmegoldást. Elsősorban börtönökben, iskolákban, hitközösségekben dolgoznak, de elérhetőek bármilyen csoport számára, amelynek tagjai a megbocsátást keresik, akár annak tág, politikai értelmében, akár csak a saját életükön belül.