Amanda (a koordinátor) 2002-ben ajánlotta fel először Paulának, hogy ellátogat otthonába, és információkat ad át neki Lawrence-ről, a férfiról, aki bűnösnek vallotta magát az asszony Carl nevű fiának meggyilkolásában. Paula nem kívánt élni a lehetőséggel, mivel még nem telt el elég idő fia halála óta, ráadásul a két bűntárs ügyében – akik ártatlannak vallották magukat - még nem született ítélet. Az ügy további egy évig húzódott, végül a két vádlottat felmentették.
Amanda az ítélethirdetés után újra megkereste Paulát, majd 2003 elején találkozott vele. Paula nagyon dühös volt. Úgy érezte, hogy a két vádlott felmentése az igazság megcsúfolása. Örült annak, hogy Lawrence bűnösnek vallotta magát, bár szerette volna tudni, hogy miért döntött így. Az agya folyton azon járt, hogy a két vádlott valamilyen konspirációnak köszönhetően úszta meg a gyilkosságot, és gyakran megfordult a fejében, hogy vajon milyen szenvedéseken mehetett keresztül fia az utolsó óráiban.

Első beszélgetésükön Paula jelezte, hogy szeretne többet megtudni arról, mi történt azon a bizonyos éjszakán. Számtalan kérdés kínozta, amelyekre szeretett volna választ kapni, hogy végre tovább tudjon lépni. Miután Amanda elmagyarázta neki a resztoratív eljárás menetét, valamint annak előnyeit és hátrányait, Paula úgy döntött, hogy szeretne találkozni Lawrence-szel. Jelezte, hogy szeretné, ha a találkozóra minél előbb sor kerülne, akár azon az áron is, hogy a börtönben kell találkoznia a férfival. Paula tisztában volt azzal, hogy a találkozó csak akkor jöhet létre, ha abba Lawrence is beleegyezik.

Miután találkozott Paulával és Lawrence-szel, Amanda világosan látta, hogy mindkét fél nagyon szeretné feldolgozni valahogy a történteket. A börtön vezetőivel folytatott egyeztetés biztató eredményeket hozott, Amanda a pártfogó felügyelőtől és az életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt bentlakókkal foglalkozó tiszttől is támogatást kapott. A börtön vezetői izgatottan várták, hogy sor kerüljön a találkozóra. Tisztában voltak azzal, hogy mindkét fél nagyon rossz lelkiállapotban van.

A következő 12 hónap során Amanda 12 alkalommal találkozott külön Paulával és Lawrence-szel. Lawrence-szel minden alkalommal a börtönben zajlottak a beszélgetések. Amandát soha nem sürgették, addig maradt, ameddig szükségesnek tartotta. A férfinak emellett felkínálták a lehetőséget arra, hogy a találkozók között is igénybe vegyen segítséget. Paulával az asszony otthonában találkozott Amanda. Beszélgetéseik során Paula sokat beszélt a kínzó hiányérzetről, amelyet fia elvesztése okozott.

Paula listába rendezte azokat a kérdéseket, amelyeket fel kívánt tenni Lawrence-nek, és egy nagyon megindító levélben megírta szenvedése történetét attól a pillanattól kezdve, hogy értesült fia haláláról. A férfira nagy hatással volt a levél. Mind Paula, mind pedig Lawrence számára mindvégig fontosak voltak a másik gondolatai és szükségletei. Lawrence-nek bűntudata volt, ezért az ő elsődleges célja az volt, hogy valahogy enyhítse Paula fájdalmát. Paula is nagyon figyelmes volt a férfival, nem akart neki szükségtelenül fájdalmat okozni. A 12 hónap során sok mindenről beszélgetett a két fél a közvetítőn keresztül.

Minden érintett tisztában volt a találkozó helyszínének és időpontjának fontosságával. Paula és Lawrence egyaránt feszülten várták a találkozót, eszükbe sem jutott, hogy visszalépjenek. A börtön vezetősége különböző lehetőségeket kínált fel, amelyek közül a próbaidős részleg irodái tűntek a legjobb megoldásnak. Végül az osztály egyik szobájára esett a választás.
2004 késő szeptemberében – egy évvel azután, hogy Paula megkereste Amandát – a két fél végre személyesen is találkozott. Az előkészítés hosszú és intenzív időszaka után az első találkozót szinte csalódásként élték meg a résztvevők. A mintegy 40 perces beszélgetés mindhármukat kimerítette.

Paula és Lawrence írásban rögzítették a találkozóval kapcsolatos gondolataikat.
Lawrence a következőket írta:

„Azért vállaltam a részvételt, mert szerettem volna enyhíteni a fájdalmon, amit okoztam. Úgy értesültem, hogy az áldozat édesanyja képtelen feldolgozni fia elvesztését, és ettől még rosszabbul éreztem magam, mint korábban. Aztán kiderült, hogy szeretne találkozni velem. Annyira váratlan volt a dolog, hogy először el se hittem. Nem értettem, miért akarna találkozni valaki azzal az emberrel, aki a fia haláláért felelős. De úgy éreztem, tartozom neki ennyivel, és ha a beszélgetésünk segít neki a továbblépésben, akkor kötelességem teljesíteni a kérését.

A csoport koordinátorával folytatott előkészítő beszélgetések nagyon sokat segítettek. Fontos volt számomra, hogy a lehető legjobban felkészüljek, mivel tudtam, ez lesz a legkomolyabb dolog, amit valaha csináltam.

Eljött a találkozó napja, és bár korábban fel sem merült bennem, hogy visszalépjek, azon járt az agyam, hogy mi az ördögöt csinálok… A találkozó jól alakult. Meghallgattam az áldozat édesanyját. Az történt, amire számítottam, kivéve, hogy meg sem próbált bántani vagy megalázni. Egyszerűen szerette volna elérni, hogy tisztában legyek tettem következményeivel, és szerette volna tudni, hogyan tervezem a jövőmet, hogy fia halála ne legyen hiábavaló. Nagyon megértő volt, egy percig sem éreztem magam kényelmetlenül. Olyan érzés volt, mintha megtisztulnék. Nagyon megkönnyebbültem.”

Paula a következőket írta:

„Lawrence-szel először 2004. szeptember 29-én találkoztam személyesen. Azelőtt utoljára 2002 decemberében, a tárgyaláson láttam, akkor is inkább csak hátulról. Amikor találkoztam Amandával, a csoport koordinátorával, sokat beszélgettünk Carl haláláról, a nyomozásról és olyan kérdésekről, amelyekre ma, négy évvel később sem tudom a választ. Amanda elmondta, hogy ha gondolom, megszervez számomra egy találkozót Lawrence-szel, ahol választ kaphatok kérdéseimre. Ezután több alkalommal beszélt velem és Lawrence-szel is.

A találkozó előtt ellátogattam a börtönbe Amandával, és megnéztem a beszélgetés helyszínéül kijelölt szobát, hogy kellően felkészülhessek. Végül eljött a nap. Attól féltem, hogy Lawrence az utolsó pillanatban meggondolja magát, és mégsem hajlandó találkozni velem.

Már a helyszínen voltam, és éppen kezdtem aggódni, amikor kinyílt az ajtó, és belépett Lawrence. Lassan kialakult a beszélgetés. Feltettem neki a kérdéseimet, ő pedig válaszolt rájuk. Beszéltem neki Carlról – a köztünk lévő összhangról, a remek humorérzékéről és a nagylelkűségéről.

Elmondtam, hogy a fiam halála után annyira megváltoztam, hogy a házasságom is tönkrement. Közöltem vele, hogy nem gyűlölöm, mert nem lenne helyes, hiszen ő bevallotta, hogy része volt a fiam halálában. Megkérdeztem, hogy őszintén sajnálja-e azt, amit tett, szeretne-e jó útra térni, és szeretne-e kezdeni valamit az életével. Mert ha nem, Carl halála hiábavaló volt.

A beszélgetés végén felálltam és kezet nyújtottam Lawrence-nek. Ő megragadta a kezemet, és egyre csak azt hajtogatta, hogy mennyire sajnálja, ami történt. Hazafelé az autóban teljesen kimerültnek éreztem magam. Úgy három nappal később kezdtem úgy érezni, hogy végre le tudom zárni magamban mindazt, ami történt, és tovább tudok lépni. Bárkit, aki hozzám hasonló helyzetbe kerül, arra biztatok, hogy válassza azt az utat, amelyet én választottam.”

A találkozó óta mindketten írtak egymásnak egy-egy levelet. Paula azt fontolgatja, hogy évente egyszer levelet ír majd a férfinak, hogy lássa, hogy alakul a fejlődése; Lawrence pedig örömmel tájékoztatja az asszonyt arról, hogy mivel tölti a mindennapjait, és mihez kezd majd szabadulása után. A találkozó nem jöhetett volna létre Paula, Lawrence és a koordinátor eltökéltsége és a börtön személyzetének támogatása nélkül.

Forrás: Marian Liebmann Restorative Justice: How it works c.könyve