A bűncselekmények áldozatokra gyakorolt hatását tudatosító fenti programokat követően 2004-ben a bristoli börtönben is indult egy csoport. Egy áldozat, akinek otthonába betörtek, az áldozattámogató programon keresztül jelentkezett a projektbe. Szeretett volna találkozni azzal, aki betört az otthonába. Sajnos az elkövetőt már áthelyezték a bristoli börtönből. A resztoratív koordinátor találkozott az áldozattal és annak támogatójával, közölte, hogy az elkövető már nincs az intézetben, és megkérdezte az áldozatot, hogy mit szeretett volna elérni a találkozóval. Az áldozat számos általános kérdést szeretett volna feltenni az elkövetőnek a tettével kapcsolatban, különös tekintettel a kábítószer-használatra, ezért a koordinátor megkérdezte, hogy lenne-e kedve találkozni olyan elítéltekkel, akik hasonló bűncselekményt követtek el. A válasz igen volt. A koordinátor négy elítéltet keresett meg, akik korábban részt vettek a bűncselekmények áldozatokra gyakorolt hatását tudatosító programban. Mindannyian jelezték, hogy örömmel találkoznának az áldozattal, mivel úgy érezték, hogy ez lehetőséget kínál számukra arra, hogy segítsenek neki. Az egyik elítéltet néhány nappal később átszállították egy másik létesítménybe, így végül három elítélt találkozott az áldozattal.

Az áldozat a találkozót megelőző héten ellátogatott a börtönbe, hogy hozzászokjon a hely légköréhez, a koordinátor pedig beszélgetések keretében készítette fel a találkozóra. A koordinátor elmondta neki, hogy a tervek szerint három elítélttel fog találkozni, bár közülük kettőt bármikor átszállíthatnak egy másik börtönbe. Azért döntöttek úgy, hogy egyszerre három elítélttel találkozzon az áldozat, mert a négyszemközti találkozó talán túlságosan megterhelő lett volna, és így több, különböző hátterű elkövetőt is megismerhetett az áldozat. Háromnál több elítélt azonban már sok lett volna.

Nem volt könnyű megfelelő helyiséget találni a találkozónak a börtönben. Egyszerre kellett ugyanis gondoskodni a biztonságról a három elítélt miatt, ugyanakkor az is fontos volt, hogy a helyiség alkalmas legyen egy privát és bizalmas természetű beszélgetés lebonyolítására. A legjobb megoldásnak az oktatási tömb egyik terme tűnt. Annak érdekében, hogy az elítéltek bilincs nélkül vehessenek részt a találkozón, továbbá legyen kávé és tea a helyiségben, valamint a helyiség üres legyen az áldozat érkezésekor, a resztoratív koordinátor egyeztetett az oktatásügyi adminisztrátorral, a börtönszárny tisztjeivel, a biztonsági személyzettel és egy pszichológus asszisztenssel. A koordinátor a börtön kapujában fogadta az áldozatot és támogatóját, akiket a beszélgetés helyszínére kísért.

A találkozó jól sikerült, annak ellenére, hogy minden résztvevő rendkívül feszült volt. Az áldozat képes volt beszélni a vele történtekről, és irányítani tudta a beszélgetést, az elkövetők pedig elfogadták ezt. Az elítéltek nyíltan beszéltek drogproblémáikról és az általuk elkövetett bűncselekményről, és az áldozat kérésére elmondták, hogy milyen érzéseik vannak tettükkel kapcsolatban. Az elítéltek igyekeztek az áldozat minden kérdésére őszinte választ adni. Az áldozat azt is megkérdezte az elítéltektől, hogy az áldozatot hibáztatják-e azért, hogy börtönbe kerültek. Mindannyian nemmel válaszoltak. Valóban úgy tűnt, hogy ez a gondolat fel sem merült bennük. Az áldozat elmondta, hogy attól fél, hogy szabadulása után támadója újra megkeresi. Az elítéltek igyekeztek meggyőzni arról, hogy az általa elmondottak alapján ennek kicsi a valószínűsége. Úgy tűnt, ez valóban megnyugtatja az áldozatot. A találkozó körülbelül két óráig tartott, és egy rövid kávészünetet is magában foglalt. A szünet után érezhetően oldottabb volt a légkör, mint a találkozó elején. Az elítéltek kedvesek voltak az áldozathoz, és amikor felzaklatták őt az emlékek, igyekeztek megnyugtatni és támogatni.

Az áldozat tízes skálán tízesre értékelte a találkozót. A beszélgetés után úgy érezte, hogy tisztábban látja az elkövetők helyzetét, és az is jó érzés volt számára, hogy elmondhatta történetét. Nem bánta meg, hogy találkozott az elítéltekkel. A resztoratív koordinátor a beszélgetés után egyszer személyesen is találkozott az áldozattal, háromszor pedig telefonon kereste meg, hogy megkérdezze, hogy érzi magát, és segíthet-e még valamiben. Az áldozat megkérdezte, hogy írhat-e az elítélteknek, akikkel találkozott. A koordinátor megkérdezte a férfiakat, és ők igent mondtak. Az áldozat külön-külön megköszönte nekik, hogy találkoztak vele, és sok szerencsét kívánt nekik.

A koordinátor külön-külön találkozott az elítéltekkel, hogy megbeszélje velük, hogyan élték meg a találkozót, és milyen hatással volt rájuk a beszélgetés. Mindannyian örültek annak, hogy levelet kaptak a hölgytől, amelyet elmondásuk szerint meg kívántak tartani, hogy a jövőben erőt merítsenek belőle. Némelyikükön érződött, hogy nagy hatással volt rá a találkozó, és kifejezetten aggódik a hölgyért. A férfiak megtiszteltetésnek érezték a lehetőséget, hogy találkozhattak az áldozattal, és lehetőségeikhez mérten segíthettek neki. Úgy érezték, hogy ezzel talán egy kicsit vezekeltek bűnükért. Azt is elmondták, hogy most értették meg, milyen hosszú távú hatásai vannak az áldozatokra nézve az ellenük elkövetett bűncselekményeknek.

Forrás: Marian Liebmann Restorative Justice: How it works c.könyve