Három évesen kezdődött, amikor anyám testvére megerőszakolt engem és a nővéremet. Az ember három évesen is felfogja, ha valami igazán szörnyű történik vele. Végig a gyermekkorom során anyám és mostohaapám is rendszeresen és brutálisan vert.  Anyám erőszakos viselkedése csak rám irányult, a nővéremet és a két öcsémet nem érintette. Én lettem a család számkivetettje.

Anyám mindig a lehető legfájdalmasabb módon bántott – ha övvel vert, akkor a csatot használta. Ritkán kaptam enni, többnyire lopnom kellett, és nem fektetett ágyba éjszakánként, hanem az ágya mellett kellett térdelnem amíg ki nem dőltem. Mindent megtett azért, hogy megalázzon. Testvéreim, akiket arra nevelt, hogy ne foglalkozzanak velem, nem tettek semmit. Nyolc éves koromban megpróbáltam felakasztani magam, de sajnos elszakadt a kötél.

Azon a napon, amikor elhatároztam, hogy eljövök otthonról, majdnem anyámat is megöltem. Az ágya felett álltam egy késsel, de tizenegy évesen sem az erőm sem a bátorságom nem volt meg, hogy véghezvigyem. Ezután tinédzserkorom java részét az utcákon töltöttem. Beléptem egy bandába, ittam, kokainoztam, balhéztam és szexeltem. Rengeteget. 11 évesen vesztettem el először egy gyermekemet.

Ami otthon történt velem, nagyon megkeményítette a szívemet, semmivel nem törődtem.  Mikor egy idősebb bandatag megkért, hogy vágjam el a srác torkát, azt mondtam, nem tudom hogyan kell, erre megmutatta. Hamarosan nem számított mit kell tennem. Addigra már extrém módom agresszív és erőszakos voltam.

17 évesen kerültem először börtönbe. Bár egy már megszületett és egy úton lévő gyermek apja voltam, érdekelt a börtön, mint lehetőség arra, hogy erőt és tiszteletet szerezzek. Így aztán a bandaháború, ami kint kezdődött, a börtönben kristályosodott ki igazán. Volt egy ideológiám, ahol az erőszakra felnézték, és tiszteletet keltett. Értelmet adott az életemnek és legalizált mindent, amit tettem.

Annyira rossz lettem, hogy egy rabok által irányított maximális biztonsági fokozatú börtönbe kerültem.  Egy puerto ricoi bandához tartoztam, de a helyet a fehér, rasszista banda vezette. Itt keveredtem be egy faji alapú börtönlázadásba késelésekkel, lövöldözéssel és tússzedéssel.

Egy utcai punkként vonultam börtönbe és egy gyilkos mentalitásával rendelkező, brutális vezetőként jöttem ki. Késsel és pisztollyal kezdtem járni az utcákat. Inkább állat voltam már, mint ember. Hét hónappal később ismét börtönbe kerültem fegyveres rablásért, és kezdődött az egész előröl.

Az első, apró változást egy George nevű pasas hozta, aki bejött hozzám beszélgetni. Összezavart, mert „öcsém”-nek szólított, és azt mondta, látni akar az irodájában. Hónapok óta nem beszéltem emberrel, de ő az irodájába vitetett – amihez négy embernek kellett láncon vezetnie – és aztán megkérte az őröket, hogy vegyék le a láncaim. Nem hittem el amit csinált: olyan volt, mint egy vérfarkas szabadon engedni egy báránycsorda közepén. Sokkolt, hogy ez az ember, aki feleakkora sem vol mint én, nem fél tőlem. Aztán megkért, hogy meséljem el a sztorimat, és én elmeséltem mindent. Nem ítélt és nem sajnált – csak hallgatott.  Aztán azt mondta „Segíteni akarok neked kijutni innen.”  Amikor távozott éreztem, hogy valami megváltozik. A találkozó a sebezhetőség érzését adta nekem.

Egy évvel később megvertem négy őrt, de rosszul éreztem magam, mert nem akartam már ezt folytatni.  Megírtam George-nak, hogy „elszabtam”.  Arra számítottam, hogy haragos lesz, de ő csak azt mondta „Nem tartozol nekem semmivel.”  Az, hogy nem okoztam csalódást, erőt adott a folytatáshoz.

A drogelvonó program változtatott meg. Beszéltem az életemről, anyámról, ami átszakított egy érzelmi gátat. Olyan sokat sírtam, hogy az arcom úgy nézett ki, mintha sérüléseim lennének. Amikor egy elítélt azt mondta nekem, hogy nem szerettem eléggé a lányomat, mert meg sem próbálom megtalálni, az nagyon fájt, mert pontosan tudtam, hogy igaz. Önsajnálatból sajnálatba jutottam egy pillanat alatt. Igazából ez volt az első empatikus élményem.

Attól a pillanattól kezdve mindent megtettem, hogy összeszedjem az életemet. Mikor kijöttem a börtönből, elhatároztam, hogy megbocsátást kell nyerjek a fiamtól és a lányomtól, és meg kell bocsássak anyámnak, és mindenkinek aki bántott vagy bántani akart, beleértve a testvérét is. Mítoszokat kreáltam arról, hogy anyám miért nem érdemli meg a megbocsátásomat, hogy mennyire megbocsáthatatlan amit tett. Megértettem, hogy el kell engednem ezeket a mítoszokat, mert amíg annak összegyűjtésével voltam elfoglalva, hogy mi mindennel is tartozik nekem anyám, nem tudtam haladni a saját életemmel. Így mentett meg a megbocsátás attól, hogy a harag felemésszen

A történetet és a hozzá kapcsolódó képeket a „The Forgiveness Project” engedélyével használjuk oldalunkon. A szerzői jogok tulajdonosa úgy a történet, mint a képek esetében, a „The Forgiveness Project”.

A „The Forgiveness Project egy Egyesült Királyságbeli jótékonysági szervezet, melynek célja, hogy valódi emberi történeteken keresztül mutassa be a megbocsátást, a kibékülést, a konfliktusmegoldást. Elsősorban börtönökben, iskolákban, hitközösségekben dolgoznak, de elérhetőek bármilyen csoport számára, amelynek tagjai a megbocsátást keresik, akár annak tág, politikai értelmében, akár csak a saját életükön belül.