Linda
Amikor meghallottuk a szörnyű hírt Amyről, az egész család le volt sújtva, de ugyanakkor meg is akartuk érteni halálának körülményeit. Nem sokkal azután, hogy megkaptuk a hírt, úton voltunk Fokvárosba.

Az erőnket, ami ahhoz kellett, hogy megbirkózzunk a helyzettel, Amytől kaptuk. Lelkesen támogatta a dél-afrikai embereket, és bár a szabad választásokhoz vezető zavargások okozták a halálát, nem mondunk semmi rosszat Dél-Afrika demokrácia felé vezető útjáról. Így aztán, amikor 1998-ban a négy elkövetőt felterjesztették amnesztiára, nem elleneztük. Az amnesztia-kihallgatáson találkoztunk és kezet fogtunk az elkövetők családtagjaival. Peter mindkettőnk nevében beszélt, amikor Amy egyik cikkét idézve azt mondta:” a megbékélés legfontosabb feltétele az őszinte és nyílt beszéd”. „Azért vagyunk itt, hogy megbékéljünk egy olyan ember emlékéért, akinek nem volt alkalma a beszédre. Ha itt végeztünk, együtt kell előrehaladnunk a jövőbe.”

Egy évvel azután, hogy Easy és Ntobeko kiszabadult, az antropológus aki interjút készített velük, küldött nekünk egy üzenetet, hogy szeretnének velünk találkozni. Egy ifjúsági klubot vezettek Guguletuban, a környéken ahol Amy meghalt, és szerették volna nekünk megmutatni a munkájukat.

Találkozni akartunk velük. Nem szánalomból vagy vádló szándékkal, hanem, hogy megértsük őket. Tudni akartuk, mi tenné jobbá a dolgokat. Később elvittük őket vacsorázni. Beszéltünk az életükről, és a miénkről, de a múltat nem hoztuk szóba. Mindannyian a jövőbe néztünk.

Megszerettem ezeket a fiúkat. Tetszik, amit csinálnak. Olyanok, mintha a gyermekeim lennének. Lehet, hogy furcsán hangzik, de néha úgy gondolom, Amy lelkének egy darabja beléjük költözött. Vannak akik úgy gondolják, bűnözőket támogatunk, de az alapítvány amit Amy nevében alapítottunk, a fiatalkori bűnözés ellen harcol.

A resztoratív igazságszolgáltatás lelkes támogatója lettem. Ez olyasmi, mint amit Desmond Tutu „ubuntu”-nak hív: a megbocsátást választani a bosszú helyett. A hit, hogy „az én emberségem elválaszthatatlanul összefonódott a tieddel”.

Nem tudok magamra áldozatként tekinteni, az lekicsinyítene, mint embert. Easy és Ntobeko sem tekintik magukat gyilkosoknak. Nem állt szándékukban megölni Amyt. De, ahogy Easy mondta nekem, egy dolog békét találni a történtekkel politikai aktivistaként, és egy egész más dolog emberként.

Easy
Amikor az antropológus javasolta, hogy vegyük fel a kapcsolatot Biehlékkel, a fejem csak úgy zsongott a gondolatoktól. Úgy neveltek, hogy soha ne bízzak fehérekben, és nem tudtam, mire számítsak tőlük. Ugyanakkor azt gondoltam, hogy ha találkozuk, talán látják majd, mennyire sajnálom, így beleegyeztem.
A rákövetkező nap Peter eljött Guguletuba. Nagyon ideges voltam, de az volt az első gondolatom, hogy meg kell védenem, mert kint zavargások folytak épp. Bevezettem a házamba, és meséltem neki az ifjúsági klubról. Nagyon érdekelte a dolog, és azt mondta, hogy Linda is szeretné látni mit is csinálunk. Másnap pólókkal és Robben szigetre szóló jegyekkel jöttek. Arra emlékszem, hogy Peter nagyon erős, és Linda nagyon félénk volt.

Később részt vállaltunk az alapítvány munkájában is, mert problémáik támadtak egy közösségibank-projekt során. Annyira rossz volt a helyzet a környéken akkoriban, hogy naponta lőttek le embereket. Segítettünk nekik, beszéltünk az emberekkel.

Amíg Peterrel és Lindával nem találkoztam, úgy gondoltam a fehérek nem emberek. Tagja voltam az APLA-nak, a PAC katonai szárnyának. Az volt a jelmondatunk, hogy „egy telepes, egy golyó”. Amikor először láttam őket a TV-n, gyűlöltem őket. Azt hittem, ez is a fehérek egyik csele, hogy halálbüntetést követelve jöttek Afrikába. De nem említettek semmi ilyesmit. Ez összezavart. Úgy tűnt, megértik, hogy a nyomornegyedek fiataljai mennyire a vállukon viselik a szabadságharc nehézségeit.

Először nem akartam elmenni tanúskodni az IMB-hez. Azt hittem, árulás, de aztán olvastam az újságban, hogy Linda és Peter azt mondták, nem az ő dolguk megbocsátani, a dél-afrikai népek dolga megbocsátani egymásnak. Úgy döntöttem elmegyek, elmondom a történetem, és megbánást tanúsítok. Az amnesztia nem érdekelt. Csak bocsánatot akartam kérni. Linda és Peter szemébe akartam mondani: „Bocsánatot kérek!” Fel akartam szabadítani a testem és a lelkem. Bizonyára fájdalmas volt nekik a lányuk elvesztése, de azzal, hogy eljötte Dél-Afrikába és megértést tanúsítottak, felszabadítottak engem.

Nem vagyok gyilkos. Nem gondolok magamra úgy, de soha többet nem csatlakozom politikai szervezethez, mert ezek a szervezetek átveszik az irányítást a tetteid és a gondolataid felett. Szenvedélyesen hiszem, hogy csak párbeszéddel lehet megoldani a problémákat. Az embereket sokkolja, hogy az Amy Biehl Alapítványnak dolgozom. Azt mondom nekik, hogy azért dolgozom itt, mert Peter és Linda eljöttek Dél-Afrikába a megbocsátásról beszélni.

Peter egy kedves ember volt. Mindannyiunkat jókedvre derített. Nagy megrázkódtatás volt, amikor meghalt. Azt szokta mondani Ntobekonak és nekem „Imádlak titeket! Jól vagytok?” Kerülte a dolgokat mi felidegesíthetett volna minket. Olyan volt nekünk, mint egy nagyapa.

Az Amy Biehl Alapítvány honlapja elérhető itt.

A történetet és a hozzá kapcsolódó képeket a „The Forgiveness Project” engedélyével használjuk oldalunkon. A szerzői jogok tulajdonosa úgy a történet, mint a képek esetében, a „The Forgiveness Project”.

A „The Forgiveness Project egy Egyesült Királyságbeli jótékonysági szervezet, melynek célja, hogy valódi emberi történeteken keresztül mutassa be a megbocsátást, a kibékülést, a konfliktusmegoldást. Elsősorban börtönökben, iskolákban, hitközösségekben dolgoznak, de elérhetőek bármilyen csoport számára, amelynek tagjai a megbocsátást keresik, akár annak tág, politikai értelmében, akár csak a saját életükön belül.