2006 október 6-án Darryl bement munkahelyére, mint rendesen. Hazafelé tartott amikor valaki a szembeforgalomból egy hajtűkanyart hajtott végre a forgalom kellős közepén. A férjem kerékpárral jár. Frontális ütközés volt, azonnal meghalt.

Nagyjából délután fél háromkor kopogtak az ajtón. Egy rendőr az kérdezte „Ön Mrs. Kay?”. Aztán bejött és megkérdezte van-e valaki aki tud vigyázni a kicsire, azt mondtam, nincs. Azt mondtam, a férjem munkában van, épp úgy mint a többi gyermekem. Ekkor mondta meg, hogy Darryl meghalt.

A többi homályos. Nem tudtam mit tegyek, arra gondoltam, el kell mondanom a gyerekeknek. A rendőr mondta, hogy megteszi, de azt mondtam: ”Nem, ez az én felelősségem!”

Először a legidősebb fiam, Nicholas jött a sorban. Londonban dolgozott, és tudtam, hogy négykor el kell indulnia az éjszakai műszakba. Felhívtam, és elmondtam neki, hogy az apja meghalt. A másik két fiamat nem tudtam elérni, ki volt kapcsolva a mobiljuk, így a főnökeiket kellett megkérnem, hogy hívják őket a telefonhoz. Meg kellett nekik mondanom ott és akkor. Aztán el kellett mondanom a hírt a szüleimnek, és megkérni, hogy jöjjenek át, vigyázni a kislányomra.

Egy másik rendőr is érkezett , a családi kapcsolattartó tiszt, Darryl cuccainak egy részét hozta, hátizsákot például, korai azonosítás céljából. Azt mondta várnom kell mielőtt mehetek, és azonosíthatom Darrylt.. A történelem leghosszabb várakozása volt. Csak ültünk és vártunk, vártuk, mikor mehetünk. Végül mind együtt mentünk a kórházba.

A gyerekeket nem engedték be. A sógornőmmel ketten mentünk be, hogy beazonosítsuk Darrylt. Gondolom más is megtehette volna, de úgy éreztem az én felelősségem. Meg kell tenni, amit meg kell tenni. Visszamentem és azt mondtam a gyerekeknek: „Nincs tévedés, ez bizony Apa.” Aztán hazajöttünk. Nem igazán emlékszem másra abból a napból. Beszálltam a kádba, és lemerültem a víz alá, hogy vízbe fojtsak mindent.

Majdnem egy év telt el, mire az elkövető ügye bíróság elé került. Azidőtájt kezdtem támogatást kapni a gyászomban az áldozatsegítőktől. A tanácsadóm m megkérdezte, hogy tud-e valamiben segíteni, és én azt mondtam neki „Találkoznom kell azzal, aki ezt tette!” Nem tudta, hogy lehetséges-e, így kapcsolatba lépett az illetékes tiszttel. Ő küldte hozzám a mediátorokat. Ez még a büntetés kiszabása előtt volt, pár hónap telt csak el.

Sokakat felkavart, hogy találkozni akarok az elkövetővel. A szüleim nem is voltak hajlandóak beszélni velem róla. A fiatalabbik fiam mindig furcsán csöndes lett amikor erre terelődött a szó, így a gyerekek körében sem beszéltem róla. A barátaim egy része nem értette. Ők csak meg akarták ölni a tettest. Ez nekem soha nem jutott eszembe. Valami a szívemben azt mondta, találkoznunk kell. A lezáráshoz, a továbblépéshez volt szükség erre. Tudnom kellett, miért iszik, mi juttatta az életében arra a pontra, hogy más senki mással nem törődött?”

A Standford Hill börtönben találkoztunk. A házunktól vittek minket. A mediátor srác, és egy barátom, akit támogatásért vittem magammal, folyamatosan kérdezgették, hogy jól vagyok-e. Azt feleltem, igen. Erre azt kérdezték: „Biztosan?” Én csak nyugodt voltam. A legnyugodtabb amióta Darryl elhunyt. Magam sem tudom miért.

A szobában öten voltunk. Két mediátor, én, egy rendőr és az elkövető. Az első szavaim felé ezek voltak: „Ha azt hiszed, hogy megbocsátani jöttem, felejtsd el!Előbb fogsz megrohadni a pokolban, minthogy én megbocsátsak. Nem tudok megbocsátani neked azért amit a gyermekeimmel tettél!” Alighanem nem a legjobb kezdet. Aztán azt mondtam: „Mondd el, mi történt!Nem arra vagyok kíváncsi mit a bíróság mond, tőled akarom hallani a történetet. Miért piáltál?”
Azt mondta, azért ivott, mert meghalt a felesége, és nem tudta máshogy feldolgozni a halálát, azt, hogy a közös házukban kell élnie, körülvéve az emlékeivel.

Azt válaszoltam neki: „Ez nagyon önző hozzáállás! Ha nem tudsz megbirkózni a házban lakással, költöznöd kéne, nem piálnod. Azzal, hogy ezt tetted, tönkretetted az én életemet is .” Megkérdeztem mihez kezd ha kijut a börtönből.

Látszott rajt, hogy kellemetlenül érzi magát. Azt mondta, soha többet nem vezet. Erre azt mondtam: „És az mit old meg? Csak azt éred el vele, hogy a családodnak kell majd mindenhova érted mennie. Amit tenned kéne az az, hogy nem piálsz többet. Visszamész dolgozni?”

Azt válaszolta nem, hogy már visszavonult, nyugalmazott katona. Azt mondtam erre: „És akkor mit  fogsz csinálni? Ülsz és piálsz egész nap? Azt válaszolta, nem. „Kérlek, ne hagyd, hogy a férjem élete semmiségnek tűnjön! Ne ülj és búslakodj, hanem lépj tovább! Ha nem dolgozol, segíts az unokáidnak, csak ne piáld végig az életed hátralevő részét!”

Ekkorra már könnyezett a szeme. Igazából rajtam kívül mindenki sírt a teremben. Mikor elmentünk, megöleltem, és ezt mondtam: „ Nem akarok rosszat neked, de nem akarom, hogy elpazarold a maradék életedet.”

Tanultam akkoriban. A látogatás után bementem az iskolába és lelkesnek éreztem maga. Aznap éjjel aludtam is. Először Darryl halála óta igazán aludtam. Képes lettem lezárni az ügyet.

Van hitem, de Darryl halála nagyon megingatta. Meg kell találnom a saját utamat. Talán ez is az út része.

http://www.why-me.org/

A történetet és a hozzá kapcsolódó képeket a „The Forgiveness Project” engedélyével használjuk oldalunkon. A szerzői jogok tulajdonosa úgy a történet, mint a képek esetében, a „The Forgiveness Project”.

A „The Forgiveness Project egy Egyesült Királyságbeli jótékonysági szervezet, melynek célja, hogy valódi emberi történeteken keresztül mutassa be a megbocsátást, a kibékülést, a konfliktusmgoldást. Elsősorban börtönökben, iskolákban, hitközösségekben dolgoznak, de elérhetőek bármilyen csoport számára, amelynek tagjai a megbocsátást keresik, akár annak tág, politikai értelmében, akár csak a saját életükön belül.