Katy Hutchison
Kevesebb, mint egy órával Bob halála után, ott álltam a teste felett a sürgősségi osztályon, és egyszercsak végtelen béke öntött el, mert tudtam, hogy akárhol is van most Bob, az jobb hely, mint ahol eddig volt. Aztán hazamentem, hogy elmondjam a négyéves ikreimnek, Emmának és Samnek, hogy meghalt az apjuk. A szemükbe néztem, és tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy az apjuk halála az egész életüket befolyásolja. Megígértem nekik és magamnak is, hogy a szörnyűség ami velünk történt egy napon áldássá változik majd.

Ami a közösséget illeti, a tabu már aznap elkezdődött. Senki nem hívta a rendőröket, senki nem mondott semmit. A gyilkosság szörnyű volt, de a hallgatás ilyen sokaktól csak még szörnyűbbé tette. Végül el kellett jönnöm onnan.

Végül, négy év elteltével letartóztatták Ryan Aldridge-t. Azon a napon, amint épp távoztam az őrsről, láttam őt egy kamerán keresztül, egyedül a kihallgatószobában. A rendőrök nem kapcsolták ki a felvételt, én pedig ott álltam és néztem, hogy esik darabokra, nem akartam hagyni.

A letartóztatása után a rendőrség megmutatott Ryannek egy videót, melyben sürgettem, hogy nézzen mélyen magába, és találja meg a szavakat „Én tettem”. Négy évnyi hallgatás, gyász és félelem tűnt el, amikor eleget tett a kérésnek, és vállalta a bűncselekményt. Azok a szavak mindkettőnkben elindítottak egy gyógyulási folyamatot. Aztán, a rendőrök legnagyobb meglepetésére, azt kérte, hogy találkozhasson velem, így kevesebb mint 24 óra elteltével szemben találtam magam a férjem gyilkosával. A szülésem után életem második legemberibb pillanata volt ez.

Ryan már egy ideje töltötte a büntetését amikor felfedeztem a Community Justice Initiatives nevű szervezetet, amely képes volt áldozat-elkövető mediációt szervezni a kettőnk számára. A börtönben került rá sor, és a nap nagyobbik részét kitette: majdnem mindenről beszéltünk – az életünkről, a hobbijainkról, a családunkról. Azon a találkozón azt mondtam Ryannek, hogy megbocsátok neki.

Az anyja iránt érzett szimpátia miatt voltam képes megbocsátani Ryannek. Tudtam, min megy keresztül. Még nem találkoztunk személyesen, de nagy becsben tartom a leveleit. A megbocsátás nem egyszerű dolog. Nyugtatózni magam, és megkérni valaki mást, hogy vigyázzon a gyerekeimre, valószínűleg egyszerűbb lett volna, de úgy éreztem, Bob emléke többet érdemel. El akarom mesélni a történetemet, hogy megváltoztassam az emberek gondolkodását, és ahol csak lehet, ezt Ryannel az oldalamon akarom megtenni. Soha nem fogom megérteni miért ütköztek össze a világaink, de megtörtént, és ha már Bob nem tud hasznára lenni a társadalomnak, talán Ryan igen. Akár áldozat az ember, akár elkövető, az emberi lét részét képezi az is, hogy nekigyürkőzünk és helyrehozzuk az okozott károkat.

Emma és Sam teljes mértékben támogatnak a döntésemben, de mások megkérdezték: Hogy tehetted?” Bob barátainak különösen sok idejébe telt felfogni hogyan léphettem tovább és folytathattam az életemet. De valami történt, amikor Bob meghalt. A megbocsátás megnyitotta az utat egy új és reményteljes kezdetnek.

Ryan Aldridge
Katy megbocsátása a legelképesztőbb dolog amit valaha valakitől kaptam. Megváltoztatta az életemet. Mindennap van valami balhé a börtönben, drogokat ajánlanak, veréssel fenyegetnek, de nem adom be a derekam. Az életem még mindig haraggal és erőszakkal lenne telített Katy nélkül.

Egy kisvárosban nőttem fel, sokat szenvedtem gyermekként, de végül csatlakoztam egy csoporthoz, akiknek az életstílusa lenyűgözött. Először az életemben az éreztem, hogy elfogadnak. 16 éves korunkra már kipróbáltuk az alkoholt, majd a drogok és a bulik is jöttek.

Sajnos kezdtek problémáim lenni a helyi rendőrséggel, és részese voltam három alkohollal kapcsolatos autóbalesetnek is. Ettől független volt, hogy egy jó barátom szintén autóbalesetben halt meg, és ez nagyon megrázott.

1997 szilveszterén egy barátom bulit tartott. Az apja nem volt otthon. Több, mint 150 vendég volt, és a rengeteg alkohol és drog miatt hamar verekedések törtek ki. Amikor egy idegen odajött hozzánk és megkért, hogy távozzunk, az egyik barátom megütötte. A földre esett és én négyszer fejen rúgtam. Ezután továbbálltam egy másik buliba, nem is sejtve, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el épp.

A nyomozás alatt a titkom kezdett megőrjíteni. Depressziós és befelé forduló lettem. Valószínűleg öngyilkos lettem volna, ha négy év után nem döntök úgy, hogy feladom magam. A családomat sokként érte az ügy.

Miután elismertem a bűnössége, bocsánatot akartam kérni a történtekért. Így aztán, egy órával a letartóztatásom után levelet írtam Katynek és a gyerekeknek, amiben elnézést kértem azért, amit tettem. Megkérdeztem a rendőrt aki velem volt, hogy találkozhatnék-e Katyvel. Olvastam Katyről az újságokban, de nem is számítottam arra, hogy megbocsát. Az ő helyében egy életen át gyűlölném azt, aki ilyet tett velem.

A nagy kérdés bennem még mindig: „Miért tetted?” Választ még nem találtam. A börtön kisebb büntetés, mint a bűntudat, amivel az életem hátralevő részében együtt kell éljek. De Katy, Emma és Sam megbocsátásával egy napon talán képes leszek magamnak is megbocsátani..

www.katyhutchisonpresents.com/

A történetet és a hozzá kapcsolódó képeket a „The Forgiveness Project” engedélyével használjuk oldalunkon. A szerzői jogok tulajdonosa úgy a történet, mint a képek esetében, a „The Forgiveness Project”.

A „The Forgiveness Project egy Egyesült Királyságbeli jótékonysági szervezet, melynek célja, hogy valódi emberi történeteken keresztül mutassa be a megbocsátást, a kibékülést, a konfliktusmgoldást. Elsősorban börtönökben, iskolákban, hitközösségekben dolgoznak, de elérhetőek bármilyen csoport számára, amelynek tagjai a megbocsátást keresik, akár annak tág, politikai értelmében, akár csak a saját életükön belül.