Az eset háttere

A konfliktus két kamaszkorú fiú között alakult ki. A két fiú tíz napon keresztül nap mint nap összetűzésbe került. Érdekes módon az, aki a másikat terrorizálta, két évvel fiatalabb volt társánál, és fizikailag is jóval gyengébb volt. Ettől függetlenül verbálisan és tettekkel folyamatosan provokálta az áldozatot. Fennállt a veszélye annak, hogy az események komolyabb fordulatot vesznek, különösen annak tükrében, hogy az áldozat nemrég érkezett az intézetbe, és korábban nem volt ilyen környezetben, ami nagyfokú stresszt jelentett számára, emiatt pedig esély volt arra, hogy elveszíti a türelmét.

Először az intézetben alkalmazott hagyományos eszközökkel próbáltuk megoldani a helyzetet. Külön elbeszélgettünk a fiúkkal, és megpróbáltuk megértetni velük a másik helyzetét és szempontjait. Különösen nagy hangsúlyt helyeztünk arra, hogy a provokáló fiatalban empátiát ébresszünk áldozata iránt, ugyanakkor elmagyaráztuk az áldozatnak, hogy milyen természetű a fiú, aki provokálta, és milyen tényezők állhatnak viselkedésének hátterében. Ez azonban csak átmeneti megoldást jelentett, a konfliktus hamarosan kiújult. Az áldozat egyre nehezebb helyzetbe került, és úgy érezte, a támadások a személye ellen irányulnak.

Úgy tűnt, hogy nincs megoldás, ezért úgy döntöttünk, hogy alternatív megoldásként megpróbálkozunk a mediáció módszerével. Én személy szerint örültem a döntésnek, mivel a két fiú tulajdonképpen hasonló helyzetben volt: mindkettejüknek meg kellett tanulniuk alkalmazkodni az intézetben uralkodó szabályokhoz. A fiúk ismerték a mediáció módszerét, tisztában voltak a folyamattal.

A mediációs folyamat

Először a provokáló fiúval ültem le beszélgetni. A fiú, aki érzelemszegény és szeretet nélküli közegben nőtt fel, továbbá mentálisan is labilis volt, alkatának megfelelően először agresszívan reagált, mondván, hogy nem kíván az áldozatról beszélni. Nem lepett meg a reakciója. Megvártam, míg lehiggad, majd elmagyaráztam neki, milyen előnyökkel járhat a folyamat a probléma rendezése szempontjából. Ennek hatására beleegyezett a részvételbe.

Ezután került sor az áldozattal folytatott beszélgetésre. Ő mindennél jobban szerette volna, ha végre rendeződik a helyzet, ezért azonnal beleegyezett a mediáció alkalmazásába. Az áldozat képes volt nyíltan beszélni a problémáiról, és érzéseit is ki tudta fejezni.

A két beszélgetés után röviddel sor került a mediációra. Egyedüli mediátorként irányítottam a folyamatot. A fiúk egymással szemben ültek le az asztalhoz. Én a provokáló fiúhoz ültem közelebb, számítva arra, hogy esetleg hirtelen és meggondolatlan reakciókat produkál. Először az áldozat beszélt. Elmondta, hogy miért zaklatott, és hogy érzi magát attól, hogy a vele szemben ülő fiú rendszeresen provokálja. Közben figyeltem a másik fiú reakcióit: először az arcszíne változott meg, majd egyre sűrűbben rándultak össze arcizmai. A légzése felgyorsult. Mivel attól féltem, hogy mindjárt nekiugrik a másik fiúnak, a vállára tettem a kezem, és néhány szóval igyekeztem megnyugtatni. Abban a pillanatban zokogásban tört ki, mintha életének minden fájdalma és szenvedése egyszerre szakadt volna fel benne. Miközben vigasztalhatatlanul sírt, az áldozatra néztem. A fiú arcán érzelmek kavalkádja tükröződött: csodálkozás, megdöbbenés, ijedtség, szimpátia, szomorúság. Nem hitte el, ami a szeme előtt zajlott: az, aki őt agresszívan zaklatta, egy szempillantás alatt gyámoltalan kisfiúvá változott át. Mikor mindketten megnyugodtak, sikerült megegyezni a megállapodás feltételeiben, és mindketten aláírták a dokumentumot.

A megállapodás és a mediáció kimenete

Az elkövető nem kért bocsánatot, de a megállapodásban megígérte, hogy többé nem provokálja a másik fiút. A feltételek betartását nyomon követő szakember beszámolói szerint ez idáig egyik fél sem szegte meg a megállapodásban foglaltakat.

A találkozó után az áldozat odajött hozzám, és a következőt mondta:

„Uram, attól függetlenül, hogyan viselkedik ezután a másik fiú, én már biztosan nem fogok haragudni rá. Fogalmam sem volt arról, hogy ennyire nehéz élete van.”

Így ért véget a mediáció. Bár már jó ideje foglalkoztam hasonló helyzetben lévő fiúkkal, az elkövető belőlem is együttérzést és sajnálatot váltott ki.

Megjegyzés

Ami az eset kapcsán különösen érdekes, az az áldozat reakciója. Megértette, hogy nem ő a történet főszereplője, és hogy a verbális provokáció nem az ő személye ellen irányult, ennek kapcsán pedig megértés és szánalom ébredt benne a másik fiú iránt. A mediáció még akkor is sikeres volt, ha az elkövetőre nem volt hosszú távú hatással, mivel az áldozat megértette, hogy pusztán a véletlen műve, hogy őt pécézte ki magának az elkövető.

Az eset számomra újabb igazolását adta annak, hogy a konfliktusban érintett felek érzelmeinek indirekt közvetítése a másik fél felé kevésbé alkalmas a másik iránti szimpátia és megértés felkeltésére, mint ha a felek szemtől szemben találkozhatnak. Csak annak van tényleges hatása, ha valaki látja és érzi a másik ember reakcióit. Még egyszer szeretném kiemelni, hogy a fenti esetben az áldozat megértette az elkövető motivációit, és belátta, hogy a provokációt nem külső, hanem belső tényezők váltották ki. Az elkövető egyszerűen szükségét érezte annak, hogy valahogy kiadja magából az évek során felgyűlt frusztrációját.

Forrás: Marian Liebmann Restorative Justice: How it works c.könyve