Azóta az „Akciócsopor a gyűlölet ellen” nevű szervezetben dolgozik a los angeles-i Simon Wiesenthal Center-ben és2002-ben elindította StrHate Talk Consulting nevű oldalát. Ő a szerzője a „Skinhead Vallomások, Gyűlölettől a Reményig” című könyvnek.

Az ír katolikus családban, ahol felnőttem, azt tanultam, hogy a fiúk nem sírnak, a férfiak az urak, és a nők másodosztályú állampolgárok. Így aztán, amikor anyám megpróbált lebeszélni arról, hogy a neonácikhoz csatlakozzak, nem hallgattam rá.

Később csatlakoztam a hadsereghez, ahol toborozni kezdtem. Erős kapcsokat alakítottam ki a hadseregbeli bandákkal, majd mikor leszereltem, csatlakoztam a legnagyobb neonáci szervezethez katonaként. Kezdetben nem tetszett az erőszak, de aztán megszoktam; ez csak együtt járt a dologgal. Meg sem tudnám mondani mennyi áldozatom volt.

A banda megadott mindent, amit hiányoltam – személyiséget, célt, irányt az életben. Úgy éreztem teljesen igazam van, hiszen saját magam, és a kultúrám megőrzéséért harcolok. Fenyegetve éreztük magunkat a feketék, latinok és úgy általánosságban a multikulturalizmus által. Szabályokat állítottunk fel, melyektől nem volt eltérés: a párbeszéd a gyengeség jele volt. A kilencvenes évek elején elvettem egy szintén neonáci lányt. Gondoltam szerelmes vagyok, mert olyan jól tudunk gyűlölni mindketten, miért ne neveljünk hát gyermekeket akik hasonlóképp gyűlölködnek majd! Az első gyermekem két napos volt mikor először börtönbe kerültem, és a következő tíz évben ki-be jártam a börtönből.

A változás megvilágosodások soraként ért el. Az első akkor történt, amikor egy karibi gyermekműsort néztünk a fiaimmal, és a kisebbik (akkor három éves) felállt, kikapcsolta a tévét, és azt mondta: ‘Apu! Nem nézünk niggereket’ Először büszke voltam, hogy ő is olyan rasszista kezd lenni, mint az apja, de aztán elgondolkodtam… Engem nem rasszistának neveltek, mégis itt kötöttem ki. Milyen sors vár majd a gyerekeimre? Aztán rájöttem – ha nem akarom, hogy a gyermekeim olyan életet éljenek mint én, akkor bizony valami baj van az élettel, amit élek.

Lassan elkezdtem többet látni, mint a banda által hirdetett fekete-fehér valóságot. Elkezdtem elképzelni, milyen is lenne az élet ha csak fehérek élnének a Földön. Akkor vajon azt mondanánk, ‘Megszabadulunk az összes nem rasszista pogánytól,’ vagy, ‘A genetikai rendellenességgel rendelkezőknek meg kell halnia.’ Végül eljutottam arra a pontrta, ahol döntés kellett hoznom a további életemről.

Mikor úgy döntöttem, kilépek a mozgalomból, első utam anyámhoz vezetett, hogy elnézést kérjek mindazért, amin keresztül kellett mennie miattam. Azt javasolta, menjek el a  Simon Wiesenthal Toleranciamúzeumba Los Angelesben és kérjek bocsánatot tőlük.  Azt gondoltam megőrült, de nagyon makacskodott. Úgyhogy végül felhívtam őket és azt mondtam: „TJ vagyok. Birtokomban van minden rasszista irodalom é propagandaanyag, és szeretném átadni Önöknek.’  Meglepettek voltak, de meghívtak magukhoz.  Később megtudtam, hogy én voltam az első neonáci aki önkéntesen, nyilvánosan hagyta ott a mozgalmat és adott át rasszista anyagokat és bizonyítékokat.

Az első találkozón a rabbi bizonytalannak tűnt, de 10 nappal később visszahívott. Megkérdezte, hajlandó lennék-e beszélni a neonáci barátaimról és én igent mondtam. Lenyűgöző volt, hogy életemben először találkoztam egy csapat emberrel, akik hitték, hogy valami jót vihetek végbe a világban. Először tapasztaltam életemben együttérzést. A pillanat, mikor egy zsinagógabeli előadásom után egy holokauszt-túlélő odajött hozzám, és megbocsátott nekem, leírhatatlan érzéseket keltett bennem.

A rasszizmust könnyű volt feladni, mert az csak egy „izmus” és az emberek állandóan váltogatják az „izmusaikat”. Az erő, jogosultság és privilegizáltság érzését már nehezebb volt feladni. Azt hittem, az emberek tisztelnek. De nem tiszteltek, hanem féltek tőlem.

Mostanság egyfolytában halálos fenyegetéseket kapok, és az internet tele van ellenem szóló weblapokkal.  Azt kérdik az emberek, utálom-e azokat, akik holtan akarnak látni. Erre én azt mondom: ‘Nem, sajnálom őket és együtt érzek velük, mert nem látták meg azt a fényt amit én.’  Lépes vagyok elviselni a gyűlöletüket.

A történetet és a hozzá kapcsolódó képeket a „The Forgiveness Project” engedélyével használjuk oldalunkon. A szerzői jogok tulajdonosa úgy a történet, mint a képek esetében, a „The Forgiveness Project”.

A „The Forgiveness Project" egy Egyesült Királyságbeli jótékonysági szervezet, melynek célja, hogy valódi emberi történeteken keresztül mutassa be a megbocsátást, a kibékülést, a konfliktusmegoldást. Elsősorban börtönökben, iskolákban, hitközösségekben dolgoznak, de elérhetőek bármilyen csoport számára, amelynek tagjai a megbocsátást keresik, akár annak tág, politikai értelmében, akár csak a saját életükön belül.